Csavar Gyuri

Nem emlékeszem pontosan, hol találkoztam Csavar Gyurival. Talán Székelyudvarhelyen, egy táncháztalálkozón. Mindenesetre járt nálunk otthon Kolozsváron, dumáltunk. Nagyon szimpi volt, szívesen hallanék róla. Levelezni kezdtünk, körülbelül egy éven keresztül érkeztek a levelek tőle, először hosszabbak, ráérősebbek, később szűkszavúbbak, a végén már csak üdvözletek március 8-ra, a ballagásomra, születésnapomra, majd minden abbamaradt. Mivel figyelték – ahogy az a Iasi-i szeku sürgönyéből kiderül -, bizonyára az első válaszleveleim alapján „csaptak le” a kapcsolatunkra. Jól beszélt magyarul, több időt töltött Sepsiszentgyörgyön, nagyon gondosan tanulta a magyar helyesírást, kérte, hogy a leveleiben ejtett hibákat javítgassam ki, a Széchenyi Könyvtárból kért könyveket. Bizonyára ezek voltak a „főbűnei”.

Sikerült előkotornom a leveleit. Persze rosszul emlékeztem, nem Kománfalvi volt, hanem Önfalvi (Onesti-i, azaz Gheorhe Gheorghiu-Dej „municípiumából” való, ahogy a várost a abban az időben hívták). A Iasi-i szeku az 1982 február 9-én keltezett, a kolozsvári kollegákhoz intézett felszólításában, nem sokat adva az önbesorolás lehetőségére, román nemzetiségűként nevezi meg. („De către noi este lucrat – név kihúzva – de naţionalitate şi cetăţenie română…”) Ennek a „de către noi este lucrat” formulának a lefordítása számomra kemény nehézségeket okoz. Valami olyasmit jelentene, hogy „ezen a személyen dolgozunk”, esetleg most „gyomrozzuk”? Azzal a logikai bakugrással sem törődtek különösebben, hogy hogyan lesz egy román nemzetiségű fiatalemberből (alulértve magyar) irredentista és nacionalista. Mert, hogy „abba a nagyon komoly gyanúba keveredett, hogy nacionalista-irredentista vonalon foglalatoskodik és adatokat gyűjt a moldvai csángókról azért, hogy azokat tendenciózusan értelmezze, és kiküldje (márminthogy az országból)”. („…asupra sa existând suspiciuni forte serioase de preocupări pe linie naţionalist-iredentistă şi culegere a unor date referitoare la ceangăii din Moldova, în vederea interpretării lor tendenţioase şi a trimiterii în exterior…”)

A Iasi-i szeku levele a kolozsvári szeku IB osztályához és az „S” részleghez

A Iasi-i táncház tervének a meghiusítása

Ha Gyuri leveleit időrendi sorrendbe állítjuk, és összevetjük azokat a szeku párhuzamosan folyó belső kommunikációjával, a történetből a gyülekezési szabadság szubtilis megakadályozásának a példáját olvashatjuk ki. A kapcsolatunkból származó „veszélyeket” felmérve így fogalmaznak: „azt tervezik, hogy egyes kulturális-művészi tevékenységek ürügyén a Iasi-i magyar egyetemisták körében nacionalista természetű akciókat szerveznek. Így a Iasi-i egyetemista írásban kérte nevezett KONCZEI CSILA-t, hogy egy magyar táncelőadást szervezzen azoknak a magyar szármzású egyetemistáknak, akik a Iasi-i egyetemi központban tanulnak. Nem ismerjük azonban a dátumot, amikorra ezt a tevékenységet tervezik.” („…preconizează să organizeze, sub pretextul unor activităţi cultural-artistice, acţiuni cu caracter naţionalist în rândul studenţilor maghiari din Iaşi. Astfel studentul din Iaşi a solicitat-o în scris pe numita KONCZEI CSILA, de a da un spectacol de dansuri maghiare pentru studenţii de origine maghiară ce învaţă în Centrul universitar Iaşi. Nu cunoaştem însă data la care urmează să fie organizată o astfel de activitate.”)

Tényleg beszéltünk arról, hogy leutaznánk néhány barátommal Iasi-ba, a szeku által emlegetett írásbeli meghívás pedig Gyuri 1981. nov. 23-án keltezett levelében áll a következőképpen: „Csilla probáljátok meg Iasiban is egy előadást adni, itt elég sok magyar van, legkevesebben a terem megtelne, (csak ha lehetséges, hogy megbeszéljed a tánccsoporttársaiddal).” Az „akcióra” aztán sohasem került sor (legalábbis erre nem, lehet, hogy mások szervezésében igen), mint ahogyan Gyuri se ismételte meg soha többet későbbi leveleiben a meghívást. Nem tudom, személyesen zaklatták-e, vagy esetleg az én leveleim nem jutottak el hozzá, miután azokat is figyelni kezdték, mindenesetre a négy személyes hangvételű és részletes levelet 1982-ben már csak egy-egy nyitott képeslapra írt egymondatos üdvözlet követte. Az utolsó ez volt: „Üdvözletemet küldöm a moldvai szép vidékéről. Szeretettel Gyuri” Gyurit azóta se láttam többé soha.

A szeku bizonyára sikeresnek ítélte a közbelépését, és lehet, hogy valaki még plecsnit is kapott azért, hogy eleget tett a Iasi megyei szekufőnök parancsának, amelyben az elrendeli hogy hozzák meg a kellő intézkedéseket, „annak érdekében, hogy megfelelő módszerekkel megelőzzenek és meghiusítsanak olyan tetteket, amelyek az állam biztonságát veszélyeztetik” („…În vederea luării măsurilor corespunzătoare de prevenire şi contracarare a unor fapte de natură să afecteze securitatea statului.”)

Csavar Gyuri első hozzám intézett levele

A szeku és a nyelvhasználat

A Iasi- és a kolozsvári szeku együttműködése nemcsak a gyümölcsöző közös munka, hanem az egymásrautaltság szép példája is. A folyamodványokból megtudjuk ugyanis, hogy a kolozsvári szeku azért is lehet nagy segítségére a Iasi-nak, mert azok nem rendelkeznek magyar fordítóval (!). „Kérjük, hogy rendeljék el az „S” lépés bevezetését, a bejövő és a kimenő levelekre nézve, mivelhogy nem rendelkezünk magyar fordítóval….” „Megjegyezzük, hogy nem rendelkezünk azokkal a lehetőségekkel, amik alapján az általunk megdolgozott személy leveleinek tartalmát megismerhetnénk.” („Rugăm să fie luate măsuri „S” la trimiteri şi primiri, întrucât nu dispunem de traducător de limbă maghiară…” „Menţionăm că nu dispunem de posibilităţi pentru cunoaşterea conţinutului materialelor primite su trimise de la Iaşi de către persoana lucrată de noi.”) Nem tudhatom, mi volt az oka annak, hogy a Iasi-i szekunak nem volt magyar szerkesztősége (mint ahogyan a későbbiekben ki fog derülni, hogy a kolozsvárinak például volt), a költségvetés volt-e túl szűkös, vagy egyszerűen nem találták megbízhatónak a magyar nyelvet ismerő személyeket… Azt gondolom azonban, hogy ennek a történetnek a kapcsán beleszagolhatunk egy totalitárius rendszer konyhájába, amiből legalábbis részben kiderül, hogy miért üldözték annyira az általuk nem ismert, és ezért nem ellenőrizhető nyelv használatát.

Moldvai „villámlátogatásaim”

Moldvában a Csavar Gyurival való barátságom előtt kétszer jártam. Először 1981 január 2-án, Lészpeden. Előtte a Székelyföldön szilvesztereztünk, Emőkénél. Kallós Zoli bácsi volt a „stalker”, őt követtük csapatoslag a „zónába”. Valamikor hajnalban érkeztünk, a vonatról a kertek alatt egyenesen egy házba érkeztünk, onnan nem volt szabad kimennünk, egészen a vonatindulásig. A hajnali savanyú bor ízére emlékszem (most is összehúzódik a szám), a falkendők harsány színeire, és hogy egy kölcsönkért zöld színű hangkazettára vettem fel néhány dallamot, elsőként persze az „Ez a Lészped nem jó helyen van…” kezdetűt.

Lészpeden Emőkével, Péterrel és a házigazdánkkal

A bákói piacon egy asszony, Emőke, meg én a tréningruhámban

Azon a nyáron Emőkével visszamentünk Bákóba. Lészpeden töltöttünk egy napot, aztán Lujzikalugerben Marikát akartuk meglátogatni. Marika egy fiatal leány volt, Kolozsvárra járt az egyetemre, az előadásokon moldvai dalokat énekelt. Korábban leveleztünk, inkább románul írt, azt mondta, könnyebb neki, de az is lehet, hogy úgy gondolta, hogy ezen a nyelven kell levelezni. „Álruhába” öltöztünk, hogy ne keltsünk feltűnést. Én egy ócska tréningruhát vettem magamra, azt gondoltuk, így könnyebb lesz elvegyülni a helyi lakosok között. Sötétedés után ültünk fel a kalugeri autóbuszra, az útmutatásokat követve egyből odataláltunk a Marikáék házához. Érkezésünk után nemsokára szóltak a házigazdáinknak, hogy el kell mennünk, nehogy reggel ott találjanak. Néhány órai alvás után virradatkor visszagyalogoltunk Bákóba. Gondolom, 4-5 órát töltöttünk a faluban. Ezután már csak a kilencvenes évek végén jártam Moldvában, amikor román barátaimmal Kisinyovba tartottunk.

Marika levele hozzám

2006. november 13.

Dátumok

A szekusdossziémat 2006 augusztus 28-án olvastam át először. Legalábbis azt az iratcsomót, amit átadtak nekem ezen a napon. Címlapján a következő adatok állnak: megnyitották 1987 december 12-én, lezárták 1991 március 1-én, mikrofilmet készítettek róla 1992 május 18-án. Ehhez képest az első irat, ami rólam szól, 1981 december 14-én keltezett. Ezen a napon a Iasi-i szeku (mondhatnám, hogy a jászvásári szeku, de hát az túl vicces volna) táviratban érdeklődik a kolozsvári szekutól, hogy ki a fene az a K. Cs., mert hogy Ciovor Gheorghe-vel találkozott, és veszélyes dolgokat forralnak. Csavar Gyuri – mi csak úgy hívtuk – egy kománfalvi (Comanesti-i) fiú volt, akkoriban III. éves egyetemi hallgató a Iasi-i elektrotechnikai egyetemen. Ezt nem a kitűnő memóriámból veszem, hanem a távirat juttatta eszembe. Én akkoriban a kolozsvári zeneiskolában voltam végzős diák, „in clasa XII”, mint ahogyan írták. Csavar Gyurinak már akkoriban megfigyelési dossziéja volt, a veszélyes terv pedig abban állt, hogy a Iasi-i csángó és egyéb magyar egyetemisták számára táncházat szeretett volna szervezni, ebben kérte a segítségemet. Két hét múlva válaszol is szorgalmasan a kolozsvári szeku, 1981 december 28-án (hiába ezek nem lacafacáztak, a munka az munka), hogy persze, tudjuk ki az, és a legkorábbi velem kapcsolatos évszámként az 1979-et jelölik meg. 1981-ben egyébként 18 éves voltam, 1979-ben pedig 16. Itt van két fénykép abból az időből, ahol a barátaimmal, Rákossy Emőkével és L. I.-al éppen Szilágyi Domokos sírjánál üldögélünk. Bánatunkban odajártunk inni. Még verseket is olvastunk. (Akkoriban még én is.) A keserű poén kedvéért mutatom pont ezeket a képeket.

Szilágyi Domokos sírjánál.

A dátumok sehogy sem találnak. A dosszié fedőlapján szereplő 1987-es év, az első dokumentum (1981), valamint az első említés (1979) közötti differencia még megmagyarázható azzal, hogy valószínűleg 1987-ben indították el a személyi megfigyelési dossziémat (DUI – Dosar de Urmarire Individuala), és akkor hanyigáltak bele korábbi rólam szóló aktákat is. Az viszont civil ésszel érthetetlen, hogy míg a dossziét állítólag 1991 márciusában zárták le (sic!), 1989-ban, miután február 23-án elrendelik a még a korábbinál is teljes körűbb megfigyelésemet, csupán három dokumentum szerepel, az utolsó július 26-i keltezéssel. 1989-ben csak úgy hirtelen visszagondolva: kiutasították az országból az akkori élettársamat, néhányszor részt vettem Marosvásárhelyen a Markó Béla körül szerveződő konspiratív találkozásokon, valamint segédkeztem és szerepeltem egy az akkori román diktatórikus román rendszert kritizáló BBC-ben sugározott filmben. Mindezekről néma csend. Ja, és persze a dosszié nem tartalmazza sem az eljárást elrendelő, sem az azt megszüntető döntés jegyzőkönyvét.

Megfigyelési dossziém borítója.

A távirat, amiben tájékoztatást kér rólam a jasi-i szeku.

A kolozsvári szeku válaszlevele.

Mitől titok a titok?

Az emlékek alapján, valamint a mégannyira hiányosnak („fésültnek” – ahogy a román zsargon nevezi) tűnő dosszié adatai alapján világos számomra, hogy „ezek” elhallgatják a dolgokat. A szekusblog értelme ezért ez lehet: az „ő” dossziéjuk mellé tenni azt, mit „mi” tudunk, illetve azt, amiről tudjuk, hogy ők tudják. Virtuális szekusdossziékat szeretnék gerjeszteni – én persze csak magamnak tudok egyet gyártani, de hátha mások is bekapcsolódnak -, hogy látható legyen, mi az, amit még mindig titoknak tartanak. A CNSAS-tól kapott dosszié lapjait a saját virtuális dossziémmal kiegészítve fogom tehát közzétenni. „Fel fogom jelenteni” magamat, és fel fogom jelenteni az akkori szekut, mert úgy tűnik, bizonyítani tudom, hogy a saját írott és íratlan törvényeikkel ellentétben nem indítottak ellenem eljárást, bár végig követtek, és tudomásuk volt arról, hogy megszegem a szabályaikat. (Hogy miért tették ezt, az az igazi titok.) Ha majd az arhívumokból egyszer előkerülnek más idetartozó dokumentumok, össszevethetjük az enyémekkel.

Ma estére kerül kezembe a dosszié fénymásolt változata, és akkor elindíthatom a blogot.

2006 november 1.

1989 előtt

Annakidején csak álmomban jártam a szekun. Emlékszem, alacsony mennyezetű, hosszan elnyúló irodahelyiségben voltam, a berendezés a megszokott volt, a falak mentén elnyűtt polcok, középen asztalok, rengeteg papír, dosszié, meglehetős rendetlenségben. Gyenge esti lámpavilágítás. Egy asztalon a halott apámról szóló papírok, azokat szerettem volna látni. Egy halk szavú szekus fogadott, magyarázott valamit, biztosan azt, hogy miért nem láthatom a papírokat. Kérdeztem, engem miért nem hívnak be soha. Ébren is mindig ez foglalkoztatott. A környezetemből majdnem mindenkit be szoktak hívni. Azt mondta: „Mert olyan szép életeid vannak.” Így mondta, többes számban. Gondolom, a tudatalattim azt sugallta, valaki kedvel engem ezek közül, azért nem bántanak.

Egyszer aztán összetalálkoztam a szekuval, de az véletlen volt. A sztori teljesen abszurd. Akkoriban már évek óta tudtam, hogy figyelnek, a helyzet mégis annyira ártatlannak tűnt, hogy nem gondoltam, pont a karmaikba futunk. 1986-ban történt, farsangi bált tartottunk a Brassaiban, gyerekeknek. Kopek, Hajni és én, velünk volt az öcsém is, Csongor. Hazafelé elbúcsúztunk Kopektől, hárman az Monostor felé vettük az utat. A Főtérről a Mátyás szülőháza felé fordultunk, akkoriban a Malom utcában volt a buszmegálló. A sarkon észrevettük, valaki hever a járdán. Egy fiatalember volt, rögtön rájöttünk, hogy részeg. Egyből arra gondoltunk, ha megtalálják a rendőrök, nagyon megverik. Ez úgy látszik, egy kulturális tudás volt akkoriban. Arréb akartuk vinni, ne lássák. Közben valamennyire magához tért, jobbról balról támogatva vonszolni kezdtük. Románul beszélt, meg tudta mondani a címét, valahol a Fellegváron, a Gruia negyedben lakott. Ott támolyogtunk végig az Óváron, rajtunk kivül, úgy emlékszem, egy lélek sem. Nagyon viccesek lehettünk, két fiatal nő egy tántorgó pasival, meg egy kisfiú. Meg persze egy nagy táska, abban volt a kukaálarc, meg a miegymás. Merthogy farsang volt.

Az Astoria mögött történt minden. A bekötő úton állt egy Dacia. Hirtelen kiszállt belőle négy férfi. Egyből tudtuk, hogy szekusok. A srácot rögtön lekapcsolták, bennünket igazoltatni akartak. Civilben voltak, nem álltam meg, hogy ne pofázzak. Először ők igazolják magukat. De a fiút akkor már nagyon verték. Bevitték egy lépcsőházba, csak a hangokat hallottuk. Nem tudom, túlélte-e, mi van vele. Az igazi történet biztosan nem fért bele a korlátolt agyukba, de az is lehet, hogy csak szórakozni akartak, mindenestre azzal vádoltak, hogy el akartuk lopni a fiatalember személyazonossági igazolványát. Az igazolványokat aztán megkapták, legalábbis az öcsém úgy emlékszik. Ezek szerint megtudhatták, kik vagyunk. Túrkálni kezdtek a táskánkban, be akartak tuszkolni az autóba. Tudtam, nem szabad beülni, a testemmel próbáltam ellenállni. De akkor már nagyon féltünk. Mi 23 évesek voltunk, az öcsém 12. Az egyik muksóhoz fordultam, úgy tűnt, emberibb arca van, annak könyörögtem, engedjenek el, nem látják, gyerekkel vagyunk, hogy viselkedhetnek így. Az öcsém teljesen ki volt bukva. Működött a dolog, oda szólt a többieknek, hagyják abba. Mi lányok megkaptuk a rutinos pofonokat, úgy látszik, ez volt a köszönési formula. Egy pillanat alatt, visszakézből, látszott, nagyon gyakorlott volt az illető. Úgy menekültünk, mint az állatok. Ez a helyes kifejezés. Állatiasan menekültünk, és állatiasan féltünk. A Monostorig poroszkáltunk, bokrok mögé bújva, nehogy utánunk jöjjenek. Aztán másnap rájöttem, Szőcs Géza őreivel futottunk össze. Tudtam, hogy ott lakik, többször jártam nála, de akkoriban még nem működött olyan pokolian az agyam, hogy egy részeg fiúval ne merjek arra menni. Kopek azon a nyáron meghalt egy balesetben.

1989 után

Mint sok mindenki más, én is el akartam menni ebből az országból. „Be voltak adva a papírjaim”. Akkoriban ezt így mondtuk. 1989 decembere után automatikusan lemondtam erről a tervemről. (Tényleg, ezek szerint a papírjaim még mindig be vannak adva. Nem emlékszem, hogy kaptam volna tőlük valamilyen választ.) Hogy nekem mit jelentett a rendszerváltás, nagyon egyszerűen le tudom írni. Egy fizikai érzés volt az egész. 1989 óta nincs többé gyomorgörcsöm, amikor rendőrt látok. A szekusügy persze tovább izgatott, de sokkal elvontabban. Szőcs Géza szavait parafrazálva ezt a címet adtam a Schneider Tibivel készített a lehallgatásokról szóló filmnek is, „Egy elvont ismeret”.

Amikor 2005-ben kikértem a CNSAS-tól a szekusdossziémat, merő kiváncsiságból tettem, amolyan „for fun” módon. Azt hiszem, úgy gondoltam, ez már a múlté, ez egy lezárt történet. Amikor azonban egy év múlva azt a választ kaptam, hogy forduljak a megyei útlevélosztályhoz, mert a központi archívumban nem találtak semmit, minden megváltozott bennem. Akkor éreztem rá, hogy a történetnek nincs vége. Megint magyarázatokat kezdtem keresni, mint mikor annakidején azon filóztam, hogy engem miért nem hívtak be soha. Ha nem akarják ideadni a dossziémat, annak nem lehet más magyarázata, mint hogy 1) eltüntették, 2) most is aktív, 3) olyan emberek érdekeit sérti, akik ma is fontosak valahol. 2006 nyarán személyesen kerestem meg a CNSAS igazgatóját, jeleztem neki, mennyire tisztátalan és aggasztó az intézménytől kapott válasz. Egy hónap elteltével elém tettek egy 135 oldalas követési dossziét (Dosar de Urmarire Informativa).

2006 október 12-14.