Ön azt írja, hogy „…várná az ember, hogy legyen a szövegben valami megható, jöjjön már a katarzis, de nem jön.” Nos, aki mindezt megélte, az már réges-rég túl van a meghatódáson, mégha a katarzison teljesen nem is lehet. A besúgóvá tett zseni, Szilágyi Domokos egy katarktikus élményt nyújtó versciklusban, a Rekviemben tökéletes pontossággal diagnosztizálta, hogy ”Végtelenné öregbíti a perceket órákat napokat a kín” majd 21 tanács következik arról, hogy mi „nem tanácsos” és mit kell megszokni majd azzal zárja, hogy „a legborzasztóbb az, hogy megszokod” . Ennél tragikusabb lét-térképet mi, beszervezetlenek vagy beszervezettek úgysem tudnánk rajzolni.

Eltekintve, a beszamolo szemelyetol igazan erdekesnek talalom, hogy a korszellem ebben az intezmenyben is megnyilvanult.

1957-ben születtem,az 1988 okt és 1990 okt közötti két év kivételével 1980 óta vagyok tanár. Tizenkettedikben a mi osztályunkat (1976, 11. számú Líc. B sport-tagozatos osztály) tették tönkre osztálytársak beszervezésével, később a Brassaiban osztályfőnökként szembesültem ezekkel a valójában emberiség-ellenes módszerekkel.
Mégis inkább a jövőről van szó. A gyermek mindig kiszolgáltatott, megfélemlíthető, félrevezethető. Az iskola nem védte meg sem az egyes diákjait, sem az osztályközösségeket (többnyire a nagykorúság küszöbénél) az ehhez hasonló lélekrablástól.
A hatalommal, a helyzettel való visszaélés apró cselfogásait is meg kell ismernünk. Ezek a kis lépések vezettek s vezethetnek a zsarnokság társadalmi katasztrófáihoz.
Ha későn is, de beszélni kell ezekről.
Egyébként a jelentők nevét nem minden kérelmezőnek “titoktalanította” az átvilágító hivatal. Nem tudom, hol él, hogy él, érdeklődik-e még az 1981-1991 közötti, “szigorúan titkos” jelentésekben hol Emiliának, hol Katinak titulált Egyed Emese iránt a “Blari”, a “Barbu”, a “Dan Popescu” név mögé rejtett egykori valaki. Nekem 2008 június 10-én azt írta a CNSAS nevű bukaresti hivatal alelnöke, hogy nem megoldható a nevek feloldása, vagy legalábbis időigényes (és úgy tűnik, azóta sem vált lehetővé): “Vă aducem la cunoştinţă că solicitarea dumneavoastră de deconspirare a identităţii persoanelor care apar în dosarul ce v-a fost întocmit de fostele organe ale securităţii statului este înregistrată în evidenţele instituţiei nostre cu nr. P. 1232/08 din data de 21.04.2008. Precizăm pe această cale că proccedurile legale de identificare a acestora sunt în derulare, însă, după cum aţi putut constata cu prilejul studierii dosarului, documentele care îl compun nu permit stabilirea cu certitudine a identităţii persoanelor a căror deconspirare o solicitaţi, conform art.1 alin (7) din O.U.G. nr 24/2008 privind accesul la propriul dosar şi deconspirarea Securitatii. ” Értsd: Személyesen is meggyőződhetett, amikor tanulmányozta iratait, nem áll elegendő elegendő fogódzó rendelkezésre, hogy minden kétséget kizáróan megállapítsuk azoknak a személyeknek a kilétét, akikre az ön kérése vonatkozik. A levelet dr. Virgiliu Leon Ţârău alelnök, egyetemi docens írja alá.

Kívánom, hogy az élet minden területén – feleség, anya, nevelő, néprajzos, közéleti (felsorolás a teljesség igénye nélkül) szereplő – az a jó iránti igény vezessen, amellyel az alábbiakat megfogalmazod:

„Köszönöm a pozitív hozzáállásokat irányomba, de ebben az esetben Ubul az, aki ezt inkább megérdemelné. Az én véleményem az, hogy elismerésre méltó, akkor is, ha csak most, amikor a CNSAS felfedte egykori informátori múltját, de vállalta, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen erről. Bevallom, arra vártam, hogy ez a gesztus megerősítést nyer.”

+ Kedves Ubul!

Emlékszel, néhány évtizedes barátságunk alatt néhányszor elsóhajtoztad, hogy hordozol egy számodra borzasztó valamit, amit talán meg sem tudnál gyónni, mert talán nincs is rá feloldozás… Szomorú, hogy neked is jutott ebből a paradox keresztből. Mivel keresztnek fogod fel, megerősítettél, abban hogy mindennek ellenére büszke lehetek barátságunkra és munkatársi viszonyunkra egyaránt…
Az a valamikori kis elsős Brassaista fiú, aki hármas találkozásunkkor már katolikus papként örömmel ismert fel téged, végzős Brassaist, üzeni: „Szívesen segít továbblépni. Minden áldozatiságból, így a tiedből is van feltámadás, van belőle feloldozás, gyógyulás, és lehetőség jóvátételre”…

Szeretettel,
Attila

Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon az, hogy annyira ritka nálunkfele az, hogy valaki feltárja saját ügynöki múltját, csak azokon múlt és múlik, akik különböző módokon ebbe a szerepbe léptek, illetve kényszerültek, vagy mindannyiunkon. Vajon lehetővé teszi-e a mi közszemléletünk azt, hogy valaki őszintén előálljon, és azt mondja, „tévedtem, húzzunk egy vonalat, kezdjük előlről”, anélkül, hogy sárral vagy kővel dobálnánk meg?

Mindezt mondom olyan körülmények között, amikor világos, hogy fű alatt egyre több emberről derül ki, hogy együttműködött a szekuritátéval, mivel a CNSAS nemcsak nekem küldi el a dekonspiráló leveleket, hanem valahány kérelmezőnek. Vajon továbbra is, mint az „átkosban”, jobban díjazzuk, mert jobban elviseljük azt az állapotot, hogy a suttogások szintjén terjedjen a hír arról, hogy ki mit csinált valójában akkoriban, minthogy megtaláljuk azt a módozatot, hogy végre normálisan beszéljünk ezekről az amúgy tényleg szörnyű és néhol abszurd tényekről?

Végül is a jelenről van szó. Arról, hogy fenntartjuk-e azt a bizalmatlanságot, ami 89 előtt lehetővé tette azt, hogy ezek a helyi társadalmak a tudathasadásos megosztottság állapotába kerültek, vagy megkíséreljük-e azt, hogy valahogy kiépítsünk egy olyan közéletet, ami a bizalmon alapul. Mint ahogyan elképzeltük ezt az úgynevezett átmenet idején az úgynevezett nyílt társadalomra várva.