Valamennyire generációs kérdésként is látom ezt. Megerősít ebben a te történeted, ami két szálon fut, a szüleidén is. Lehet, hogy itt is a másod-, harmadgenerációnak kell kitalálnia, hogyan és mit tisztázzon az elődeire emlékezve – mint pl. a Holokauszt-kutatást is a gyermekek és az unokák találták ki és futtatták fel, néhány nagy öreget leszámítva.

Amit a blogod megvalósít: személyesség, a folyamat feltárása, csúsztatások nélkül. És van lehetőség megbocsájtásra, mármint, meg lehet szólalni, és lehet azt kérni. Ezeket mind alapértéknek tekintem (mérhetetlenül tiszteletre méltónak). További alapértéknek pedig azt, hogy a tények mellett az etikai kérdésekről is fórum nyílt a blogon.

Magam mindezidáig azon a nézeten voltam, hogy kíméletlenül néven kell nevezni minden „elkövetőt”. (Temészetesen emellett szól a gyanú, hogy az ügynöki tevékenykedés nem ért véget. Tudvalévő, hogy Nyugaton mindig is nemzeti és nemzetközi ügynökhálózatokat tartottak fenn, immár mi is részévé lettünk a kurrens gyakorlatnak – a kérdés, ha jól értem, az, hogy ezt a munkát új gárda végzi-e, s mennyi öröklődött át a régi gyakorlatból.) De újabban egyre jobban érdekel az, hogy miképpen kell a múltbéi ügynököt megszólítani, hogyan kaphat esélyt rá, hogy ő szóljon, hogy ő tehessen valamit magáért, és a másikért, akit elárult. És lehet, hogy semmit se tud kezdeni ezzel az eséllyel.
Másképpen fogalmazva: hogyan lehet egyszerre irgalmasnak lenni, és ugyanakkor egészen világossá tenni, hogy az árulás bűn – a kikényszerített is?

Holnapután karácsony, szép ünnepet, és a jövő év… (legyen olyan, amilyennek lennie kell).
Üdvözlettel: Szűcs Teri.

Mivel csak a sajtóban megjelent hírekből értesültem arról, hogy Tőkés László megnevezett néhány olyan személyt, akik róla jelentettek, nem tudom, hogy azoknak az információknak az alapján következtetett-e ezekre a tényekre, amelyeket a saját személyi követési dossziéjában elhelyezett dokumentumokban talált, vagy az Irattárvizsgáló Bizottság (a CNSAS) közléseire alapozta a kijelentéseit. Azt sem volt alkalmam megtudni, hogy a sajtóban említett számok (26 informátor és a 126 megfigyelt személy) szintén a saját követési dossziéjában levő anyagokból lettek-e kikövetkeztetve, vagy a Bizottság (CNSAS) közleményeiből származnak.

Tőkés László, tudtommal, azonkívül, hogy élt azzal a jogával, hogy kikérte a saját követési dossziéját, egyházfőként kérte – sajtóbeli értesüléseim szerint – 7o egyházi alkalmazott átvilágítását is. Nem ismeretes számomra – mert tudtommal nem publikus – , hogy milyen kritériumok szerint választották ki az átvilágítandó személyeket, hogy az átvilágítás milyen stádiumban tart, illetve, hogy Tőkés László jutott-e már valamilyen információ birtokába az átvilágítási folyamattal kapcsolatban.

Röviden összefoglalva: nem ismeretes számomra, hogy Tőkés László hogyan állította elő azokat az információkat, amelyeket az ügynökkérdésben a nyilvánosságra hozott. Mint ahogyan nem tudom, milyen személyes motivációk indították arra, hogy kezdeményezze az átvilágításokat, illetve arra, hogy ügynököket nevezzen meg.

Saját feltárási munkámról, annak indítékairól, módszereiről többet tudok mondani. Az én esetemben a kezdeti kiváncsiság, ami miatt először kértem betekintést a saját és az édesapám dossziéjaiba, akkor változott át nyugtalanító érzéssé, amikor első körben közölték velem, nincs is dossziénk. Nyugtalanságom végül még indokoltabbá vált, amikor egy második körben a rendelkezésemre bocsájtottak néhány dossziét.

Bár egész fiatalkorom annak a tudatában telt el, hogy a szeku a nyomunkban van, és állandóan megfigyel, 1989 előtt soha nem szembesültem a gépezet valódi dimenzióival, és azzal, hogy mennyire behatolt az életünkbe és befolyásolta azt. A dossziék tanulmányozása során jöttem rá arra, hogy milyen tévhit volt azt hinni, hogy a titkosszolgálat szerepe a megfigyelésre és a tiltásokra/fenyítésekre korlátozódik, valamint azt, hogy a magyar kisebbség az elnyomó rendszer kollektív áldozata.

Az általam megismert adalékok kényszerítő erővel hatnak rám: nem tudom elhallgatni azt, hogy ez a gépezet sokszor a saját ismerőseink közreműködésével milyen mértékben manipulálta és lehetetlenítette el az életeinket, azonkívül nem tudom abbahagyni ezt a projektet, amíg nem bizonyosodom meg afelől, hogy hozzájárultam olyan törvényes garanciák kialakításához, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a titkosszolgálatok kettős identitással bíró ügynököket építsenek be a civil lakosságba, baráti és szakmai társaságokba. Mindaddig, amíg ez meg van engedve nekik, sohasem épülhet ki egy valódi értelemben vett civil társadalom.

Szándékom szerint nemcsak a feltáró munka végeredményeit kívánom nyilvánosságra hozni, hanem magát a folyamatot, valamint azokat a dokumentumokat és információkat, amelyek alapján a következtetéseimet meghozom. A dokumentumok közlése előtt, amennyiben ez lehetséges, igyekszem az érintett személyekkel egyeztetni, és ragaszkodom ahhoz, hogy csak olyan esetekben nevezzem meg egyértelműen az ügynököket, amelyekben kérésemre az Irattárvizsgáló Bizottság (a CNSAS) feltárta az illető személyek valódi identitását.

Azt remélem, hogy ha a nyilvánosság ilyen módon egy-egy ügynök egyszerű nevesítése helyett egy teljesebb információs anyag birtokába jut, képes lesz árnyaltabban reagálni, és a kollektív ítélkezés helyett rá fog tudni kérdezni az egyéni esetekre, azok konkrét körülményeire, illetve az általam ismertetett történeteket ki tudja egészíteni a sajátjaival, esetleg fel tudja azokat használni más, általa ismert vagy megélt történetek értelmezésére.

Köszönöm a kérdéseidet, ha a válaszom olvastán hiányérzeted támad, bizonyára igazad van. A múltfeltárás etikája kemény dió, engem is nagyon foglalkoztat, most ennyire tellett. Ha van időd-kedved további beszélgetésekre erről a témáról, részemről szívesen beszállok.

Minden jót,

Könczei Csilla

“A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas.”

MAROSI PÉTERRŐL

Nyolc évig ültem egy szobában Marosi Péterrel (az Utunk szerkesztőségében, Kolozsvárt). Kisgyerekkoromtól ismertem, apám sakkpartnere volt (de mindig csak Marosiéknál sakkoztak, anyám nem látta szívesen a hangos vendégeket). Ott lakott a Rákóczi úton, ahol mi is. A felesége tanított – természetrajzra – az iskolában. Egyik legjobb gyerekkori barátom volt a kislánya, Anna.

Az a mindig szörnyű, de a sűrű ismétlődés folytán szürkülő hír (2007. november), hogy ő is a román állambiztonsági szolgálat ügynöke volt 1989 előtt, végül is nem lep meg. Úgyszólván semmi se lep meg már. A Securitate kötelékéből az 1960-as évek elején kisebbségi származása miatt elbocsátott tiszt fölkereste apámat, akit még az illegális kommunista mozgalomból ismert valaha, és hosszan mondott neki valamit. Anyám némán ült a konyhában, ölébe ejtett kézzel. Később értettem meg, hogy mit kellene válaszolnom némely ismerőseinknek a kérdésére: „Miért nem köszön vissza nekem az apád?”

Erről nem beszéltünk, s hiába voltam kisfiú, valahogyan persze értettem, miről van szó.

Ma is emlékszem arra a három férfira, aki ezt kérdezte tőlem, nem fogom megmondani a nevüket. Az ő nevük is fölbukkan majd valahol – eh, émelygek az egésztől.

Marosi Péter (kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, Molter Károly és Marosi Zsófia fia) hisztériáiból, pánikrohamaiból, eufóriáiból, érthetetlen, váratlan húzásaiból mindig lehetett tudni, hogy „valakikkel” konzultál. Én a pártbizottságra tippeltem volna.

Nem döbbent meg a hír, mert Marosi („Péter apa” néven ismert figurája a valahai kolozsvári irodalmi életnek), szemben mondjuk Szilágyi Domokossal, nem a „mi”, hanem az „ők” csoportjába tartozott. Olykor fölmerült a gyanú – amikor hatalmas ordítozás, visítozás formájában kifogásolta magyarországi irodalmárok látogatásait a szerkesztőségben, amivel korábban (természetesen) semmi baja nem volt – , de ezt a gyanút elhessegette az ember, mert ha azon tűnődtünk volna, hogy kik a besúgók, spiclik, ügynökök a munkatársaink, ismerőseink közül, akkor még inkább megőrültünk volna, mint így. Azt, hogy kikből lettek írószövetségi párttitkárok, azt úgyis tudtuk, s elég nyavalyás egy dolog volt az is. (Az csak mostanában derül ki, hogy ki mindenki lépett be „a pártba” az ismerőseink, barátaink közül – ezt nem tudhattam, ők meg persze nem dicsekedtek vele.)

Amikor a Securitate elkezdte ellenem az akcióját (erről mindenki tudhatott, hisz épp azért indult meg, mert nyilvánosan, értekezleten tagadtam meg egy „ideológiai” utasítás teljesítését, két nappal később hajnali négykor dörömböltek az ajtómon „a szervek”), Marosi Péter a fejét fogta, és nem beszélt velem többé. Nyilván nem akart rólam jelenteni, mert – noha persze nem voltunk barátok, hanem amolyan „meghitt ellenfelek” – azt hiszem, szeretett. A Securitate rá akarta bírni a szerkesztőséget, hogy szüntesse meg a munkaviszonyomat (a főszerkesztő a szüleimnek panaszkodott, hogy „nem tudjuk már tartani a hátunkat Gazsiért”), de valamelyest kiálltak mellettem, 1974 után is megmaradtam ott mint nyomdai korrektor, persze nem publikál(hat)tam többé, csak kitelepülésem előtt közvetlenül, amikor már mindegy volt.

Egyszer láttam az egyik kihallgatómat kifordulni a főszerkesztő szobájából, éppen a nyakára csavarta a sálját – szeles idő volt – , majdnem a szó szoros értelmében elhánytam magam, öklendeztem. A félelemtől is, meg a borzalom intimitása miatt, föltehetőleg.

Lehetett látni, hogy Marosi retteg és deprimált (pedig az alaptermészete túláradóan derűs volt a szegény nyomorultnak), meg lehetett tudni, hogy más világból jön, más kozmoszoknak is volt lakója – mint Molterék fia, mint Németh László valaha legjelentősebb erdélyi tanítványa, mint volt teológushallgató, mint az 1940-es évek végén „áttért” naiv kommunista, mint kizárt párttag. Intrikus volt, gyáva, színlelő, bosszúálló – és nagyszerű szerkesztő. Szellemessége, olykor zseniális humora, irodalomkultusza, a szüntelenül áradó szófolyam, a tízezer anekdota miatt nem lehetett nem szeretni, bár muszáj volt utálni. El is temettem magamban mostanáig, mennyire idegesített hosszú éveken át, s mennyire nyomasztott, hogy minden neki átadott kézirat nyomán jött a teljességgel megjósolhatatlan idegroham, földre szórt papírlapok, botrány, majd közlés – vagy sem. Nyilván befolyásolt az is, hogy engem történetesen sokra tartott, pedig tudta – mondta is – , hogy bizonyosan megbánják még (meg is bánták), hogy alkalmaztak.

Komoly ügyekben is ordítozott velem: Móricz Zsigmond egyik cikkére tett kicsinylő megjegyzésem után egy óráig üvöltött Móricz védelmében, ha nem tévedek, neki volt igaza.

A hír szerint spicli volt, igen. Az is igaz, hogy az életét adta volna Székely János, Papp Ferenc, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Páskándi Géza, Király László, Szilágyi István, Gellért Sándor, Hervay Gizella írásaiért, a kolozsvári magyar színházért. Arra is emlékszem persze, kiken röhögött – hosszú névsor. Ízlésünk nem volt hasonló, s véletlen, hogy első publikált írásom (kritika Székely János Soó Péter bánata c. kisregényéről) véletlenül egyezett avval, amit gondolt – alighanem ezért kaptam meg az állást.

Másképp gondolok rá most?
A furcsa az, hogy alig.
Ki a fene nem tudta, hogy ilyen volt a rendszer?
A sztálini eredetű rendszer, amely még mindig, ma is méltó gyűlöletünkre.

Nincs miért megenyhülni, nincs ok a bocsánatra, nincs ok a történelmi távlat miatti trivializálásra és relativizálásra. A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas. A besúgottak és a besúgók hekatombája – egészen másképpen – egyaránt irtóztató nagyságú.

Nem kell megbocsátani semmit senkinek.
De van néhány kínálkozó politikai következtetés. Ezt tartom a legfontosabbnak.

Ezek a következtetések egyszerűek. Nem szabad olyan államrendszereket támogatni, amelyek… Nem szabad az egyéni felelősséget összecserélni a rendszer felelősségével, amely… Nem szabad a tehetetlenséget és a kényszerűséget összecserélni a szabad döntésből eredő felelősséggel, amely…

Minden adatot nyilvánosságra kell hozni a diktatúra idejéből. A diktatúrának nincs mentsége. A demokrácia hitványsága se.

Tamás Gáspár Miklós

nagyon sajnálom ezt a dolgot. A dossziéban egyébként mindössze egy jelentés van “Tóth Rudi” fedőnéven, ezt közölni fogom, és ezenkívül egy nagyon fontos adalékot is, ami arra utalhat, hogy id. Márkos Albertet meddig használhatta a szeku.

Barátsággal

Könczei Csilla

Ez számomra megdöbbentő. Érthetetlen.
Édesapám azt mondja, hogy nekilát, utánanéz.

Ölel:

Márkos Berci