Bottoni Istvan, szerintem egy tudomanyos lehuto, aki penzt markol azert hogy halottakat vadolgasson es kozben elo tolvajokat rejtegessen. Az uj besugo, a diverzans janicsar.

Kedves Csilla,
e levélke neked íródik, de tetszésed szerint felcsinálhatod a bloggodba is, amire – mellesleg -teljesen véletlenül találtam rá, és ha nem a te neved látom felette, valószínüleg a kúrva életben ki nem nyitom.
Merthogy azon tizen… évek emlékei, mikor is havonta, hetente, esetenként gyakrabban élvezhettem a „szeku” kegyeit és szopatásait, szükségszerűen kialakítottak bennem a rákövetkező negyedszázadban valami önvédelmi baszomfüttyöt. Már e szó hallatán is. Legfeljebb régi jóbarátaimmal való poharazgatásaink közben említődik fel, akkor is adomaszinten (ami szintén ez a mütyür, ez az önvédelmi, ami életünk végéig bennünk fog ketyekni, mármint azokban, akik megélték).
Megúsztuk, szerencsénkre meglehetősen sokan, soha nem gyógyuló gyomorfekélyekkel, örökre elveszített jóbarátokkal, elpazarolt évekkel, hónapokkal, napokkal, stb. Ezt hadd ne taglaljam, elvégre van mire emlékezni, figurázni, ha nagyon akarhatnékom támad, ha nagyon kell, és ez nem semmi… Nem igyekszem cinikusan, sokkal inkább realistán viszonyulni.
Szívem szerint, a holnapra kévánkoznék emlékezi, de ez, nyílván, magánügy.

Megértem és támogatom : semmi nem lehet fontosabb egy sokoldalúan elszigetelt közeg endo-akármilyen életében, mint sajátságos, periférikussá degradálódott történéseinek ténybeli visszaidézése ( szellemidézés, egy faszt sem több !)
Nincs B- változat, mindamellett, hogy annyiféle lehetségét igyekeztem felsorolni. Szerinten, szófosás ellen egyetlen gyógyszer létezik, a száraz tény pirulája. Lássuk. Nem tudok más fogalmazásgátlót.

Visszatérve témádra, ami fontos, lehet hogy hozzájárulhatok néhány általam hitelesnek vélt adalékkal.

Apropos : Itáliában, hol nem igyekeztek kolhozközpontokat csinálni a néhai városházakból,
minden ilyen épület bejárata mellett, általában a bal felén, kb. 150 centiméteres magasságban van egy becsületes szopóskúrva ajkaira emlékeztető nyillás, a besúgó közeg kőbe faragott mementója.
Innen jöhet szakszavunk is, valószínűsítem. Merthogy ez annyit jelentett, besúgsz a lukon, merthogy ezt igyekeztek másolni az egész(séges) Európában, aztán az információ értékének függvényében egy általad láthatatlan arc fizet az általa láthatatlan arc ténykedéséért. Ókori elmékeken ilyet valószínüleg azért nem találhattam sehol a földkerekségen, mert a győztes újak első ténykedése a kapuk ( no meg a hídak) szétverése volt. De feltételeznem kell, ez nem az tallián renaissance találmánya. Az epigonok zseniális találmánya az epilógoszban leledzett, azaz e korban szintén „köz”érdekü, nem büntethető, de értékes járadékként kezelhető plágiumban.Túlélte napjait, kicsit mást kanyarítva mint hinnénk, vagy remélnénk.. A renaissance, persze, minden voltit üdvözített, ami hasznosnak bizonyult. Például a besugást is.
Megkésett, „haladóbb” rendszerekben igyekeztek változtatni a módin, merthogy a névtelenség már nem nyújthatott kellő fedezetet a „jog” oldalán állóknak.
De kitalálódott a „B.F.”-rendszer, (elnézést, nem tárgyadra értem, de könnyebb megérthetőség végett élek a névadás örömével.)
Ez dupla haszonnal járt az illetékeseknek.

Ez a B.F.majdnem bárki lehetett, akár az én megfigyelőm is.( Nem megsértődni ).
És duplaszaltóm előtt egy lényeges megjegyzés :
Tervgazdaságban éltünk a hetvenes-nyolcvanas években.
Mindenkinek teljesítenie kellett valamit.
A szekusoknak is, nekem is, sőt valószínüleg pionírként még neked is, mindenkinek a maga módján.
(Ezt a tételt gyermekeinknek és sorstársaink gyermekeinek írom, azon tizen-huszon-éves emberkéknek, akik értetlenül figyelik mindezt, olvassák és kommentálják összevissza,és tényleg csak a mi felelősségünk, oral history- vagy mellébeszélés szintjén, hogyan adjuk vagy sem tovább, hozzánk illő komoly(talan)sággal a megélteket.) . Páthosz nélkül, száraz tényként.
Rejtett fel- vagy megszólításaid nélkülözik az ösztönzést. Sajnálom ! Nem értem, szükségeltetnek-e, vagy sem, de részemről igencsak hiányolom ezeket. Amennyiben Bogyó barátom (Kónya István, Marosvásárhely- München) ezt nem szorgalmazza, valószínüleg soha nem szólnék hozzá témádhoz, de barátságunk kötelez.
Ártatlan szemtanúja és áldozata volt sokmindennek, amikre már nem elmékszem, miként ő maga sem, de ott lappang egy háttérben tisztázásra váró dilemma, fordítsam erdélyi magyarra, egy guzmi, amit rákövetkező életének rapszódikus tételeiben akár magaméként is idézhetek. A bajok kezdeteit.
Felejtsd el, hogy Kolozsváron kezdődött az erdélyi táncházmozgalom. Sem Enyeden, ahol tudjuk, már akik tudják, Székely Öcsi (Levente), bátyád, Árpi, és Sepsi Dezső húzták a táncalávalót 1977 tavaszán. De ez valami más, 1973-ban a nagyváradi Ady-körön jómagam húztam a háromhúru brácsát és Hertz Péter énekelte a maga sajátságos kántori basszusával a széki dalokat, a táncra cseppett sem termett nagyváradiak bütykei alá.
Hosszú mese. Titeket értek tetten. Erről nem tehet senki. Korszellemnek hívják az ilyesmit. A baj 1977 május másodika után következett be, mikor is a csikszeredai faipari szakiskola második eleletének második szobájában kinyílvánítottuk, nem voltuk sokan, éjjel, hogy a táncházmozgalomnak léteznie kell. Részt vettek : Péter Jancsika,zseniális bábszínész, (Karnyóné), Panek Kati, Székely Levente (Öcsi), Sepsi Dezső, és jómagam, (MBJ). Egy szobában laktunk( Árpád bátyád kanyarót, vagy ilyesmit jelentett, Kolozsváron maradt. ).Társultak még: Simó Jóska és Pávai Pista, a késöbbi Barozda –együttes tagjai. Akkortályt tiszteletre méló rockmuzsikusok. Nem éreztük magunkat egyedül.

Hosszú bajok, rövig példák.
Vállalnom kell, ez nem csotrogány, mégha az aktuális példák igyekeznek ninduntalan kifelejtődni ebböl a meséből. Ott voltam, ennyi. Ennyi.

Személyesítek egyet:
Sokoldalú baszogatások mellett, elfogadtam Ágoston Vilka és Csifó Jancsi barátaim felkérését, tudósítsak hetente kultúrhíreket Háromszék- Brassó vidékéről, a marosvásárhelyi rádió magyaradásának.
Ne röhögj drága Csilla, de kultúrhíreket ? Mikor például olyasmikről fagattak hetente hogy Árpi bátyád tényleg a lakásomban tartja civíl ruháját és ott kúrja későbbi és mindmáig feleségét, Plugor Jutkát?
Nos, Vilka és Csifó meg kellett kapják heti 2 × 5 perces tudósításomat, és megkapták mindig.
Ez amolyan létfeltétel volt. Nekem is kellett a gázsi, nekik is valami, hogy megtarthassák állásaikat. De honnan 2×5 perces kutúrhír, amit nem kellett vagy lehetett cenzúrázni ?
Például: Szilágyi Zsolt tenorénekes mai napig nem érti mitől csorgott ki annakidelyén hetente kétszer is a pionírrádiók hangszóróiból, ( amiken köztudottan szinte semmit nem lehetett fogni), de én őt tartottam a vidék egyik jelentős művészegyéniségének.
Tehát ő volt a hír, ingyenreklámként.
Kegyes hazugság, dezinformálás, nem restellem bevallani.
Mert énekelt, de persze főleg templomokban, amik kúrvára nem voltak illdomosak, főképp nem a „Megéneklünk Venezuela” – hisztéria (© Márkus) korszakában.
Tisztelőjeként többre nem tellett.
Ezzel a módszerrel mások is élhettek, nem az én találmányom, az akkori sajtóból bőven tudnék példákat idézni. Még olyan interjú is megjelent (történetesen velem), mikor a szerző egy percig sem kérdezett, de tudta hogy szarban vagyok, tehát nagyon kell a népszerűsítés!
Miért ne írnám le a szerző nevét : Czegő Zoli.
És miért ne szorgalmaskodhatott volna a szekusom, vagy a szekusok, akiknek kutyakötelessége volt mindezt, főleg „szigorúan titkos” aktákba foglalni?
Ők is le kellett tegyenek valamit az asztakra. Szerintem rendszeresen, de ez csupán feltételezésem lehetne. Meg nem is.Tudom.
Mert kivétel nélkül minden kihalgatásom, Románia külömböző városaiban, azzal kezdődött hogy kúrva hosszú várakozás után behívtak vagy bekísértek egy szobába, leültettek, aztán végtelen szigorú arccal (ma talán úgy fogalmaznék : szánalmasan szigorú arccal) elém toltak egy ártatlan papírt, meg valami írószert, általában ceruzát, és rámkérdezett a kihallgató :
- Ugye tudod miért vagy itt ?
Persze, a hivatásos tégláknak vagy gézáknak – ez volt erdélyszerte a besúgók neve, kijárhatott valami jobban kinéző cucc az általános nyomorúságban, például egy írógép.
A szorgalmat ilyen értelemben kell átgondolnia mindenkinek, Bottoni úrnak is.
Remélem nem csak a papírokkal találkozott, amik alkalmanként villamosjegyek is lehetnek, értelmezésemben és megélésemben.
Nem él emlékezetemben olyasmi, hogy „vallomásaimat”, mert voltak ilyen vídám dolgok is,
bármikor átgépelték volna. Viszont ha egy oldalnál hosszabbra sikeredett, akkor minden lapot alá kellett írjak, pedánsan, alúl.

Füljegyzeteként ajánlok mindenkinek egy adalékot:
rajtakaptam X kollegámat, épp aláírásomat gyakorolta, aztán félbénán a sminkasztal fiókjába igyekezett mindezt begyömöszölni. Merthogy csak ketten voltuk, rákérdezhettem: – miért?
És válaszolt, és elhittem, és nem volt miért haragudnom. Valójában magam is lehettem volna sokkal nagyobb szarban mint ő maga, de szerencsém volt.
Én is csempésztem fogamzásgátlót szeretőimnek, át a magyar határon, úgy emlékszem Bisecurinnak hívták, én csak „baszókának”.

Volt egy másik jó kollégám, kitől hamarosan és kellő időben tudtam meg mindig, mikor kell behúzzam farkincámat. Neki is volt némi rendszerbéli vaj a fején.
De nem felejtett el kellő időben figyelmeztetni.
Nagy, fasza csávók csak felelőtlen, vagy romantikus lepetyelőink írományaiban és filmjeiben léteznek.

Utóiratok :
***
Kedves Csilla, végigböngésztem az általad közölt lapokat, igyekezve felidézni magamban
azon alkalmakat, mikor Kárics Lacika, alias Vasile Carec főhadnagy- saját fordításomban- , esetleg kapitány vagy a faszom tudja mi lehetett – soha nem láttam egyenruhában – mi így becéztük a sepsiszentgyörgyiek kultúréletéért felelős szekusát, későbbi útlevélosztályfőnökét, későbbi fantomját, – az akkor még méteres vörös hajzatomra olvasott mindelféléket, nos, hidd el, a te példáid hihetetlenűl kíméletesek, mondhatni bugyuta, semmitmondó szövegek. Nem kívánom bántani a háromszéki vagy bárhonnani lelkeket, de sokkal több fantáziával és leleménnyel voltak megáldva.
Esetedben nem tippelnék alkotó emberre. Sőt, teljesen kizárom, bár nem lenne szabad feltételeznem.
A fedőnév megint gyanús. Ezt ki-ki választhatta, vagy ajánlották? Tudod, volt a XIX-ik században egy természettudós, Bíró Ferencnek hívták, tudtommal Kolozsvárott ténykedett.
Ha a te B.F.-ed magyar volt, akkor szánalmas, vagy elmebuggyant.
Lenne egy szánalmasnak tűnő, de számomra érdekes kérdés : mi feltételezi azt, hogy feltétlenül hímnemű volt ? Csak férfiak lehettek besúgók? Nem hiszem.
Tudnod kell továbbá, a hetvenes évek, s a nyolcvanasok elejének romániai magyar Tv-stábja legalább 50 %-ban románajkú volt, de a dolgok diszkrét bája mindíg tisztázódott a forgatást követő kínalmációk alkamával, mikor is a szílvapálinkák vagy a „ Ghinionul Secuiesc” után általában kiderült, hogy tudnak, ha akarnak. Például magyarul is. Ritka kivételektől eltekintve.
Nem voltam és vagyok kéretlen ügyvédje senkinek, remélem, ezt sejted.
De a kábelcipelő csávó is része volt a stábnak, pont úgy határozta meg hivatalos státusát, mint a rendező, a szerkesztő, prodúcer, az operatőr, vagy a sminkes.

Nem kalandozom tovább, itt napok óta esik, ez legalább annyira bassza az agyamat és közérzetemet, mit közölt szövegeid, meg elképzelt változataim. Hétvége van, legalább most legyen béke.

És még egy :
Maradjunk annyiban, te is túlélted, én is, kíváncsiságom nem terjed túl e sorokon.
Jelentőim nyugodtan aludhatnak tovább, vagy koccínthatnak velem akármelyik soron következő kocsmámban. Nélkülük soványabb lennék emlékeimben. Bár néha nem jó…
Sepsiszentgyörgyön, anno Decebal, tanultam valamit :
„ Néha még azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek…”
Bajor Bandi bátyám pedig, – akinél jobbat nehezen tudok tisztelni körünkben, lakónikusan és némi szarkazmussal valami ilyesmivel búcsúzott utolsó találkozásunkkor, Ágoston Vilkától meg tőlem, akik gyorsan leléptük a rendezvényről , de érte mégis vissza, a sokfélén értelmezhető csömör színhelyéről, Bécsben, a Gentz – utcai templomban, a változások kezdetén, hová korai lelkesedések begyömöszöli igyekeztek legalább öttucatnyi erdélyi írót. Bíztosan tudva hogy neki már annyi, felemelt egy általam üresnek vélt poharat: „…hagyjátok az üldözőket is pihenni…”
Valami ilyesmit mondott, ilyesmire emlékszem.
De lehet hogy rosszúl, vagy szépítek, netán hazudok.

Ölellek, Márkus