Kedves Gyöngyike,

beleegyezéseddel a saját csatornámon keresztül tettem fel a hozzászólásodat. Más is jelezte, hogy nem sikerült hozzászólnia a blogomhoz. (ITT SZERETNÉM MEGJEGYEZNI, HOGY BÁR A HOZZÁSZÓLÁSOK MODERÁLÁS ÚTJÁN JUTNAK FEL AZ INTERNETRE, ÉN EDDIG MINDEN HOZZÁM ÉRKEZŐ SZÖVEGET FELENGEDTEM.)

Nagyon fontosnak tartom a nyilvános beszélgetést a szekus témáról, nem csak azért, mert ez hozzátartozik a blog műfajához, hanem azért is, mert az, hogy mennyire tudunk nyíltan beszélgetni erről, az egyik fokmérője lehet annak a kérdésnek, hogy tényleg szabadabban élünk-e, mint az elmúlt rendszerben. (Vagy fogalmazzak úgy: annak, hogy történt-e egyáltalán rendszerváltás?)

Az édesapámról írt szép leveledet köszönöm.

Minden jót, Csilla

Azon szerencsések közé tartozom, akik közelebbrõl ismerhették
Édesapádat, én magam Édesanyád révén, akinek a tanítványa voltam.
Életem egyik nehéz idõszakában fogadtak a barátságukba, de nemcsak
ezért maradok nekik mindig hálás. Hanem – hogyan is mondjam – a
képért, amit magatartásukkal, szavaikkal, stílusukkal, egész
életvitelükkel mutattak magukról, s amely azért válhatott – az akkor és
máskor is – oly ritka példaképpé, mert sehol nem homályosította el,
nem törte meg az a másik, gonosz tükör, amelynek épp az volt a
rendeltetése, hogy mindent fordítva mutasson, hogy a hatalom minden
normális emberi törekvést, amely rá nézve veszélyes volt (éppen, mert
maga volt az abnormalitás és az embertelenség) erre a torzképre
hivatkozva megtoroljon.
A dosszié. Akkoriban is tudtam, tudtuk, valahogy nyilvánvaló volt, nem
a dosszié, mert azt nemigen ismerhettük, hogy konkrétan hogy is
csinálják, de azt igen, hogy egy ilyen embert, mint Édesapád, a szeku
figyel. Azt is el lehetett képzelni, hogy õk milyen képet alkottak róla. De
paradox módon ez épp ahhoz segített hozzá, hogy jobban lássuk,
milyen is Õ valójában; az emberség mértékét lehetett érzékelni abból,
ahogyan egy ember élete a szeku által konstruált képtõl eltér.
Édesapád nem taníthatott, csak három évig, de valójában mindvégig
igazi Tanár maradt. Mert azt nem tilthatták meg neki, hogy például az
Édesanyád által tanított osztály (a mi hajdani 12. osztályunk) Petõfi-
centenáriumi mûsorának megvalósításában oroszlánrészt vállaljon,
hogy – ingyen – felkészítõ órákat tartson (például nekem, amikor az
egyetemi felvételire készültem), hogy a gyermekei számára magyar
nyelvû óvodai csoportok létesítését kijárja-harcolja, hogy – akár
munkanélküliként is – kitartóan néprajzi kutatómunkát végezzen (a
könyvtára, kéziratai rendjére ma is mint számomra elérhetetlen
eszményre tekintek), hogy rendszeresen naplót írjon, az értelmiségi
életvitel mûfaját mûvelje, hogy behívja, megfürdesse és megvendégelje
a bekopogó koldust, hogy négy tehetséges gyermekét nevelje, hogy
példás családi életet éljen stb. Bár akkor mindez nem volt veszélytelen
vállalkozás, és ezt õ tudta, tapasztalta. Nem hiszem, hogy a szeku
ebben befolyásolta vagy önbizalmát megingatta volna. Inkább féltek
tõle, ebben biztosabb vagyok (ezért is nevezhették el „Katonának”). A
szekus dosszié nem róla szól, nem õt mutatja; inkább saját magáról,
az „intézményrõl”. Hiába figyelték, nem ismerték, fogalmuk sem volt,
kicsoda.
De voltunk, akik ismerhettük Õt, akiknek az életét életével erõsítette.

Ölellek:
Gyöngyi

U. i. Szerettem volna a blogban hozzászólni, de valamit biztos nem
csináltam jól, mert mindig kiírta, hogy hibás kód, és próbáljam újra.